A világ számos pontján élnek olyan emberek, akik fogyatékosságuk ellenére maradandó értéket hoznak létre. Cikksorozatunk ezek közül mutat be olyan ismert vagy méltatlanul elfeledett látássérült alkotókat és közéleti szereplőket, akik kitartásukkal és munkájukkal példát adnak másoknak. A portrék között festők, fényképészek, írók, költők, feltalálók, emberjogi aktivisták és zenészek is szerepelnek – a közös bennük az, hogy egyikük sem mondott le álmairól.

Alison Bartlett az angliai New Milton kisvárosában él. Élete sokáig egészen más irányba haladt: korábban lovaglásoktatóként dolgozott, és a természet közelsége mindig fontos szerepet játszott mindennapjaiban. A fényképezés iránti szenvedélye azonban már gyerekkorában megszületett. Tizenkét éves volt, amikor megkapta első fényképezőgépét, és attól kezdve szinte minden szabadidejét a fotózás töltötte ki.

Élete 1979-ben vett fordulatot, amikor cukorbetegség következtében romlani kezdett a látása. Az állapota fokozatosan súlyosbodott, végül 1992-ben teljesen megvakult. Sokak számára ez egy életre szóló törést jelentett volna, Alison azonban nem akarta feladni azt, amit a legjobban szeretett.

A fotózáshoz való visszatérés nem egyik napról a másikra történt. Először a saját kertjében kezdett kísérletezni: figyelte a természet hangjait, és megpróbálta azokra hagyatkozva elkészíteni felvételeit. Idővel egyre érzékenyebbé vált a környezet apró zajaira – meghallotta a madarak szárnycsapását, a bokrok között mozgó állatok neszezését, vagy éppen a mókusok jellegzetes hangjait.

Ma már rendszeresen jár a New Milton környéki erdőkbe fotózni. Munkáját gyakran barátnője, Jenny Gilleland segíti, aki rövid instrukciókkal jelzi számára az állatok helyzetét. Egy-egy egyszerű mondat – például „két óránál egy mókus” – elegendő ahhoz, hogy Alison beállítsa a kamerát és elkészítse a felvételt.

Az évek során annyi fotót készített, hogy otthonában már komoly gyűjtemény halmozódott fel. Ezekből kiállítást is rendeztek a hampshire-i New Miltonban. Bár a művész saját képeit nem láthatja, mégis különös örömet jelent számára, hogy mások számára élményt nyújtanak a felvételek.

Alison számára a fotózás nem csupán hobbi, hanem üzenet is. Azt szeretné megmutatni, hogy a látás elvesztése nem jelenti az álmok feladását.

„Fáj, hogy nem láthatom a fotóimat, de ha példámmal ösztönzést adok más látássérülteknek arra, hogy folytassák a hobbijukat, akkor megérte” – nyilatkozta korábban a The Sun című brit lapnak.

Munkáit Angliában több alkalommal is bemutatták, és története sokak számára vált inspiráló példává. Emlékeztet arra, hogy az alkotás nem csupán a látásról szól: a kíváncsiságról, a kitartásról és arról a képességről, hogy az ember a nehézségek ellenére is megtalálja a saját útját.

Forrás: Látássérültek Vas Vármegyei Egyesülete (LÁTVASE)  

Fotó:AI által generált illusztráció