Pontosan ez történt a Látássérültek Vas Vármegyei Egyesületének első ifjúsági társasjáték-délutánján. Elsőre talán csak egy nyári programnak tűnik. Valójában azonban sokkal többet mond arról, milyen is látássérültként élni Magyarországon – és arról is, hogyan tekint rájuk a társadalom. A programon a résztvevők közösen játszottak, beszélgettek, zenét hallgattak és együtt töltöttek egy felszabadult délutánt.

A legfontosabb azonban nem a játék volt, hanem az, hogy a látássérült emberek ugyanazokra az élményekre vágynak, mint bárki más.

Barátokra.

Közösségre.

Mosolyokra.

Elfogadásra.

A fehér bot mögött is ugyanúgy egy ember áll

Ha az utcán meglátunk valakit fehér bottal közlekedni, sokan automatikusan zavarba jövünk.

Segítsünk?

Ne segítsünk?

Megfogjuk?

Megszólítsuk?

Sokan inkább elfordítják a tekintetüket, nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljenek. Pedig a legtöbb látássérült ember szerint ennél sokkal egyszerűbb a válasz.

Elég egy mondat.– Segíthetek?

Ha igen a válasz, megmondják, mire van szükségük.

Ha nem, akkor egyszerűen továbbmennek.

Ennyi. Nem bonyolultabb, mint bárki másnak segítséget felajánlani.

Nem a vakság a legnagyobb akadály

A legtöbben azt gondolják, hogy a látás hiánya jelenti a legnagyobb nehézséget.

Akik így élnek, gyakran egészen mást mondanak. Sokkal nehezebb például egy járda közepén hagyott elektromos roller, egy reklámtábla vagy egy szabálytalanul parkoló autó, mint maga a látássérülés.

Nehézséget jelent az is, amikor valaki jó szándékból szó nélkül megragadja a karjukat, vagy egyszerűen elkezdi húzni őket egyik irányból a másikba.

A segítség akkor válik valódi segítséggé, amikor partnerként kezeljük a másikat. Nem hősök, nem áldozatok.

A fogyatékossággal élő emberekről sokszor két szélsőségben gondolkodunk. Vagy sajnáljuk őket, vagy hősként tekintünk rájuk. Ők azonban egyik szerepet sem kérik.

Dolgoznak, tanulnak, kirándulnak, koncertekre járnak, sportolnak, viccelődnek.

Néha rossz napjuk van, pont úgy, mint bárki másnak. A különbség csupán annyi, hogy más érzékszervekre támaszkodva élik meg ugyanazt a világot.

Egy délután, ahol senki sem volt "más"

A LÁTVASE társasjáték-programján nem a fogyatékosság volt a főszereplő, hanem a játék volt. A zene, az izgalom, a csapatmunka. A résztvevők együtt próbálták felismerni a slágereket, drukkoltak egymásnak, nevettek a hibákon, majd a játék után közösen beszélgettek és vendéglátás mellett zárták a délutánt.

A program célja az volt, hogy közösséget építsen, különösen a fiatalabb tagok számára. Aki kívülről nézte volna ezt a délutánt, valószínűleg nem azt látta volna, hogy látássérült emberek játszanak, hanem egyszerűen embereket. És talán ez a legfontosabb.

Az elfogadás a hétköznapokban kezdődik

Érzékenyítő kampányokra természetesen szükség van, de legalább ennyire fontosak a mindennapi apróságok.

Hogy nem állunk a vezetősávra.

Hogy nem hagyjuk keresztben a rollert a járdán.

Hogy megszólítjuk azt, akinek segíteni szeretnénk.

Hogy nem beszélünk helyette a kísérőjéhez.

Hogy természetesen viselkedünk.

Mert az elfogadás nem egy rendezvényen kezdődik, hanem a buszmegállóban, a zebránál, a boltban, a  munkahelyen. Ott, ahol nap mint nap találkozunk egymással. Talán ennyi lenne az egész

A társadalom gyakran azt keresi, miben különbözünk, pedig sokkal több minden köt össze bennünket. Mindannyian szeretnénk biztonságban hazajutni, barátokkal nevetni, hasznosnak érezni magunkat, közösséghez tartozni.

A látássérült emberek sem kérnek többet. Nem kivételezést, nem sajnálatot, csak azt, hogy ugyanazzal a természetességgel tekintsünk rájuk, ahogyan bárki másra. Mert nem egy külön világban élnek, hanem velünk, és a közös világunk csak akkor lehet teljes, ha mindenki számára valóban nyitott.

Forrás: Látássérültek Vas Vármegyei Egyesülete