Amikor a határ „kivonul” a földekre

A régi kalendáriumok szerint Péter-Pál napján „megszakad a búza töve”, vagyis a növekedés megáll, a kalászok elnehezednek, és a gabona vágáséretté válik. Bár a modern, gépesített mezőgazdaság és a változó klíma miatt a betakarítás ütemezése ma már rugalmasabb – az őszi árpa aratása gyakran már napokkal korábban megkezdődik –, június 29-e szimbolikus jelentősége a mai napig erős maradt.

A hagyományos paraszti világban ez a nap egyfajta lélektani határvonalat jelentett. Mivel Péter-Pál dologtiltó napnak számított, a tényleges, embert próbáló munkát sokszor nem ezen a napon kezdték el teljes gőzzel. Ehelyett a gazdák és az aratók rituális jelleggel tettek egy-két kaszasuhintást a búzatábla szélén, mintegy jelezve a munka kezdetét, majd imádkoztak a jó termésért és a viharmentes hetekért. Sok vidéken a pap a templom falánál szentelte meg az aratóeszközöket – a kaszákat és a sarlókat.

„Szent Pál lovának abraka” és más különös szokások

Az aratáshoz és a két apostolhoz számtalan olyan népszokás kapcsolódik, amelyek ma már különösen, mégis varázslatosan hangzanak:

A derékfájás ellen:

Az aratómunkások az elsőként levágott búzaszálakból kötelet fontak, és a derekukra kötötték. Úgy hitték, ez megvédi őket a naphosszat tartó hajolgatás okozta kínzó derékfájástól.

Szent Pál lovának abraka:

A tisztelet és a jövő évi bőség biztosítékaként a tábla sarkában vagy a földön szándékosan otthagytak egy kis marék kalászt. Ezt nevezték el az apostol után Szent Pál lovának hagyott abrakalapnak.

A koszorúvivő leöntése:

Az aratás végeztével a legszebb kalászokból font aratókoszorút ünnepélyes menetben vitték a gazda házához. Útközben a falubeliek vödörszámmal öntötték le a koszorút vivő lányt vagy legényt – nem tréfából, hanem termékenységvarázslatként, hogy a búzának a jövőben se hiányozzon az eső.

Nemcsak a földeken, a vizeken is ünnepeltek

Kevesen tudják, de június 29-e a hazai halászoknak és horgászoknak is kiemelt ünnep. Mivel Szent Péter apostol Krisztus követése előtt halászként kereste a kenyerét, ő a szakma hivatalos védőszentje.

A régi halászcéhek ezen a napon tartották az éves gyűléseiket, az előestén pedig rúdra kötözött, kapitális pontyokkal járták végig a falvakat. Az ünnep elmaradhatatlan kelléke volt a vízparti mulatság, ahol a bográcsokban valódi, sűrű halpaprikás rotyogott, amit hagyományosan túrós csuszával tálaltak.

Bár a mai határt már nem a kasza suhogása, hanem a modern, légkondicionált, GPS-vezérelt kombájnok zúgása tölti meg, Péter-Pál napja emlékeztet minket arra az időszakra, amikor az egész ország lélegzetvisszafojtva figyelte az időjárást, hiszen a mindennapi kenyér sorsa forgott kockán a búzatáblákon.